Ide tettem át mindent:  http://orsi.wordpress.com/

Csendben ha tudott,

ilyenkor még vajúdott-

ordítottam én.

A végeredmény: egy könnyû, õrölt mák-és csokoládé darabokkal tarkított tészta. A közepén félbevágva, majd a két tészta közt egy nagy adag sárgabarack lekvár terül el. Az egész sütemény szív alakú formában lett kisütve. A tetejére pedig gõz felett olvasztott csokoládé lett csurgatva, amely lefolyt a sütemény szélein. Reszelt csokoládéval díszítve...és egy kétjegyû számmal...

Köszi Anyu. :)

...ide csak azokat fogom írni!

Külön öröm, hogy megismerhettem Dórit! Értelmes, két lábon a földön álló lány. Sok közös téma került a napvilágra és megbeszélésre.

Jan: benne ráleltem a második öcsémre! :D Halálos a srác! 25 éves, de egy 8 éves kölyök lakik benne. Az arcom sokszor fájt már a röhögéstõl. Mellette egy siket-néma is megérti magát -kézzel-lábbal-mimikával magyaráz.

Lukas: ha valaki látta Gerald Durrell remek regényének, a  Családom és egyéb állatfajták megfilmesítését (vagy csak a könyvet olvasta), akkor igazán összepárosíthatja Larry Durrell karakterével. De illik rá az is, amit Jan mondott róla: "He's always on the top."

Japanise Girls: vagyis Yuriko, Kaori és Tomoyo. Hihetetlen édesek! Az állandó rácsodálkozásuk a világ dolgaira és azokat ahogy hanggal is kísérik (..ááááÁÁÁÁÁááá..) vigyorogni való. Bár az ÁÁÁÁ-zásokban Kaori viszi a prímet. :)

A német és az angol nyelv: sok új vegyészeti szakszavakat és kifejezéseket tanultam.

A menza: 1.60 és 2.40 € között mozog a diák ár. Egészségesen fõznek, egy húsos és egy vegetáriánus menü van. Plusz lehet 3 különbözõ köretbõl, salátából és desszertbõl választani. Nagyon ízletesesen készítenek mindent. Csak egy nap sózták el a menüt -lehet, hogy akkor egyszer séfet cseréltek...

A Kneipe: a menza felett található. Bisztró-kocsma-beülõs. A nyitó napunkat, vagyis az ismerkedõs estünket itt töltöttük elõször. Az idetévõ sakkozhat, olvashat, vacsorázhat, sörözhet, beszélgethet, vagyis el lehet lenni társaságban vagy egyedül, este 11-ig. Kellemes egy hely, többször is betértünk. :)

A teszt: utolsó nap, pénteken írtunk egy 1 órás globális, összefoglaló tesztet, a két hét tudásából. A csoport helyes válaszolásainak végeredménye, 75-90% közöttire sikerült. És ez jó! :D

Wuppertál: tele van parkokkal. A város több apró városközpontból áll össze. Egyik részén gyárak torlódnak, valahol betonkockás lakótelepek magaslanak, másutt vidéki-kisvárosi családiházak sorakoznak az útpatkák mögött. 

Autóval pár perc alatt el lehet jutni a legközelebbi erdõszélre. Az üzletben az összes eladó mosolyog, viccelõdik a másikkal. Sokkal kiegyensúlyozottabbak, mint itthon.

 

...durvábbnál durvábbak voltak. Még életemben nem éreztem ennyire megalázottnak magam.

Olyan érzés volt, minta minden percben pofon vágtak volna. A csehek és a japánok a témákban teljesen otthon voltak (atmoszférikus kémia, organikus kémia, analitikus kémia, botanika, biológia).

Ezekbe a legmélyebb rétegekig mászott bele az összes elõadó prof. Kémia, képletekkel, adatokkal naponta 8-9 órában. Hogy Altenbach professzor urat idézzem: „Hardcore chemistry”.

Estére teljesen lenullázódott az agyam. Úgy dõltem be az ágyba mint egy zsák liszt.

 

Katinkának felénk csak egy érdeme volt, hogy kérte minden tanárt, ha lehet, németül is beszéljenek. Néhány eleget is tett a kérésnek.

Ez egy jó megoldás volt Zsuzskának és nekem (amirõl K. nem is tudott), mivel ami angolul kétséges volt, az a németben tisztázódott.

A második nap után már Dóri visszaszokott a dohányzásra, én meg õrülten akartam volna valami édeset enni. Oda lett az egészséges önbecsülésünk és az endorfin szintünk.

Egyszerûen a magyar bagázs nem illett bele a képbe. Hittanár-óvónõ, tanító, vallástudós és egy énfajta, nem vetekedhet egy kémiai területen levõ, PhD-zõ vagy elõtte álló emberekkel.

Fogalmam nincs, hogy miért nem az ELTE, Szeged, Pécs, Debrecen vagy a NYME hallgatói vannak itt. Azokon a helyeken legalább van magas szintû kémia, biológia képzés.

Itt a Bergische Universitäten olyan mûszerek, laborok, eszközök vannak, hogy a látványukra az érintett magyar intézmények megnyalnák mind a 10 ujjukat! Élmény volt látni ezeket, de ez sajnos kevés! Szakmailag érteni kellett volna hozzá, nem csak érdeklõdni!

Akármilyen laborokban jártunk, mindenki kérdezte, hogy miért nem tudjuk az alapokat (pl. hogyan mûködik egy lézeres tömegspektrométer) és hogy mi a fenét keresünk itt.

Ezt az utolsó kérdést minden nap mi is feltettük magunknak.

 

Megpróbáltuk a legjobbat és a maximumot hozni (pl. nem késtünk, ott voltunk, érdeklõdve figyeltünk -mert tényleg érdekes volt!-, kedvesen mosolyogtunk, jó fejek voltunk a többiekkel, stb).

Ezt sajnos sokszor Katinka az extrém agresszív, kretén és buta magatartásával sikerült aláaknázzon. Bea inkább meg sem szólalt.

Légrádi kisasszony (alias Katinka-csak már unom a keresztnevét) Dórit is kikezdte, aki a két hét végére teljesen elfordult tõle.

A terem, amelyik végül az origót jelentette a két hét során a 11. emeleten található.

Hasonlóan jellegtelen és lehangoló mint az avkf-ben. Fakó fehér falak, szürkés-fehér padok, filctollal használható tábla, projektor és írásvetítõ.

Maga az épület is szándékosan lett úgy tervezve, hogy gyárnak nézzen ki. A tervezõ zseniális volt, hiszen sikerült egy élvezhetetlen épülettömeget megalkotnia. Ezzel sem kényeztetik el az itteni hallgatókat.

Minden lépcsõház és lépcsõforduló tökéletesen egyforma. Szellemkastély gyárépületnek álcázva. Talán a rémálmaimban volt olyan, hogy menekülnék, de nem találom a kijáratot, mert ugyanúgy fest minden.

Egyedül az alfabetikus jelölés tesz különbséget az emeletek és a lépcsõházak között. A mi termünk az L szárnyban volt.

 

Már bent ült néhány elõadó professzor, mire a három japán lánnyal megérkeztünk. A három cseh csak utánunk futott be. Összesen 11 hallgató jött el erre a kurzusra. A három cseh (Jan, Lukas és Radmilla) PhD hallgatók. A japán lányok (Yuriko, Tomoyo, Kaori) kémikus hallgatók az egyik tokiói egyetemen.

Mi magyarok meg egy szedett-vett társaság vagyunk, akiknek jelenleg semmilyen tanulmányi köze sincs a kémiához, biológiához. Csupán az érdeklõdés, ami ide hajtott minket. Már az elsõ nap kitûnt, hogy nem sok közünk lesz az elõadásokhoz.

A nyitó elõadást az egyetem egykori rektora hadarta el. Ennek az egynek volt teljesen köze -az úgymond- klasszikus környezetvédelemhez.

Talán ha az elején kezdem...

 

Hugi kikereste azt a busz társaságot, amivel jöttünk-mentünk. Cseh busz és olcsó.

Ugye véletlenek nincsenek.

Nóri nem jött, mert az ízületei teljesen oda vannak, járni is alig tudott. Vészmegoldásként Bea  lett az ötödik utas. A nyolcadik utas pedig a szokásos...

 

Amit az indulási állapotban tudni véltem a résztvevõkrõl -rólunk:

Bea: utolsó féléves hittanár. Félénk, de érdeklõdõ. A kollégiumban Katinka szobatársa volt.

Dóri: utolsó féléves tanítós, angolos. Külsõre ad magára.

Katinka: óvós végzettségû, és hittanár lesz. Fontoskodó, megjátssza magát, tele van elfojtott agresszióval. Kollégista.

orsi: ego sum qui sum. Ha itt vagy és olvasol, akkor ismersz. Ex-kollégista....

Zsuzsi: vallástudós, ógörög nyelv imádatú, örök kíváncsi, kiváló elméleti természettudományi alapokkal. Ex-kollégista.

 

Az indulás kezdete jónak ígérkezett, mivel Katinka már az elsõ perctõl kezdve több méteres távolságot tartott Zsuval és velem. A barátjától való elbúcsúzást se volt könnyû számára. Visszafojtott lélegzettel figyeltük a több percnyi buszablak döngetést és a hangos szerelmi vallomások közé szúrt heves integetéseket. Mindez csak fokozta a vele tartandó távolságot.

Ezek után Dórival kezdett ismerkedni. Mi pedig megkönnyebbültünk.

 

Végig nyomorogtuk a 19 órás utat, nulla alvással. A busz szolgáltatásai közé tartozott, hogy az utaskísérõ kisasszony minden állomás után kávé-capuccino-kakaó-tea variációval kínálta az utasokat, ezenkívül a legfrissebb cseh pravdakkal és fülhallgatókkal.

Bónuszként a kollektív videózás és a 7 különbözõ rádióadó próbálta feledtetni az utazással járó nyavajákat. Sikertelenül.

Állomások: Gyõr, Pozsony, Brno (itt átszálltunk), Prága, Frankfurt, Bonn, Köln.

És megérkeztünk, Düsseldorf.

A Worringer Strassen már a harmadik ember is az elõre egyenes irányt mutatta a kezével, ha azt kérdeztük, hogy merre van a vasút. Meg is találtuk.

A felénk irányuló non-kommunikáció Katinkánál az utazás alatt és után csak erõsödött. Ment, amerre a feje vitte. Csapatként kellene mûködjünk, de ez a magas röptû elgondolás már jóval az indulás elõtt megbukott.

 

Vonattal megérkeztünk Wuppertal Hauptbahnhofjára (vasúti fõpályaudvar). A fõbejáratot is megtaláltuk, már csak a Florián nevezetû hallgatóra vártunk, akit az egyetem elénk küldött.

De nicsak, a mozgólépcsõn az a három fiatal jön, akik Prágába szálltak fel és Kölnbe szálltak le a buszunkról.

Az egyik elém lépett, és megkérdezte, hogy mi is a Florianra várunk-e, és a Summer Coursra jöttünk-e. Igen. Be is mutatkozott: Lukas. Cseh, ahogy a másik kettõ társ is (egy bizalmatlan tekintetû lány és egy 2 méteres srác).

A buszon készült képekbõl látszik, hogy õk hárman pont elõttünk ültek. Éljenek a „véletlenek”, és a Cseh busz.

 

Hát eljött Florian is. Kb. 2 méter magas, vékony, pattanásra hajlamos bõrén, kinyomott mitesszerek piroslanak. Folyamatosan vigyorog, mintha egyfolytában viccet mesélne magának. Lassú, de valami kegyetlenül, és esetlen egy kissé. Elsõ hallásra olyan, mintha németül beszélne, csak angol szavakat mond helyette.

Végre sikerült eldönteni, hogy busszal megyünk a szálláshelyünk felé. A kollégium az egyetemtõl 12 percnyire van. Ott Florian kiosztotta a nála található kulcsokat. Nóri nevét nem sikerült kitörölni a hivatalos papírjukról, de a kulcsát Bea átvehette. A cseh lány és az én nevem viszont semmilyen regisztrációs papíron nem szerepelt. Kérdezem Floriant, hogy hol töltsem az éjjelt, hát azt õ nem tudja, csak a kulcsokat kell átadja. Majd holnap kérdezzek meg valakit, de hogy kit azt se tudja. Frankó helyzet.

A cseh lány -Radmilla- ment a fiúkkal, én pedig a húgommal. Zsu egy másik épületben kapott szobát, amelyik gyalog Florian szerint 5 percre volt, az óránk szerint pedig 15 percnyire...

A csomagokkal egy élmény volt a hegyre fel-le mászkálni, egy tejbe tök-mosolyú sráccal, aki -mint elmondta- pénteken tudta meg, hogy õ fogja -vasárnap- a kulcsosztót játszani. De addig a péntekig azt sem tudta, hogy itt egy nyári kurzust csinál az egyetem. És mosolygott tovább.

Egy kicsit kezd az avkf-re hajazni ez a hely.

Hugi helye egy szoba-konyhás apartman jellegû helyiség. Amihez tartozik egy fürdõszoba wc-vel.

Az avkf-es kollégiumban a fele helységre szorítanak be 3 embert....

Az éjszakát egy matracon töltöttem a tesómmal -a fejénél az én lábam, és vica versa.

Ideje elkezdeni ezt is.

Az utazás szervezése rajtunk állt. A fõiskoláról a jegyek meg lettek rendelve. Menettérti.  

Az avkf-rõl öten megyünk: Zsu, Nóri, Katinka, Dóri és jómagam.

Csak a Dóri lányt nem ismerem. Katinka már megismertette velem magát a kollégiumban....no comment...

Nórival hajszálpontosan egyidõsek vagyunk. Egy dologban egyezünk csak meg: a zene szeretetünkben (bár a mûfajok nem mindig stimmelnek). Más a habitusunk. Zsuval már 23 éve lakom egy fedél alatt, mivel a húgom. :D Már az elején kiakadt, hogy Katinka is részese a kurzusnak. Ez van; kutyaharapás szõrével...

A lényeg, a cél: környezetvédelmi nyári kurzus Wuppertalban.

A témák izgalmasnak ígérkeznek.

A Duna mûsorán van szeptember elsejétõl, reggelente. Csak ilyenkor örülök, hogy van TV.

A címe:  Spanyolország ég és föld között (Espana - Entre el cielo y la tierra).

A városok, tájak leírásai közé beleszõttek vers idézeteket is. Ráadásul a sorozat zenéje Jesús Glück nevéhez kötõdik!

 Lenyûgözõ operatõri és rendezõi munka, egy élmény! Olyan a hatás, mintha fél méterrel a föld felett lebegve járnám végig az összes tájegységet. Egy másodperc megállás nincs, a folyamatos mozgás lendületben tart és ha vége, csak azt gondolom, hogy  még-még. Azok a kis városok, keskeny macskaköves utcák >elájul< , apró lapostetõs házak, oldalukon cserepes növényekkel >megint elájul<, kiülõs kávézók, olajfa ligetek ... csak ámulok és vágyakozom. Muszáj eljutnom oda vagy arra!

Itthon még nem jelent meg DVD kiadványban -sajnos. De spanyolhonban már igen.

A narrátor nálunk Kálid Artúr, az eredeti alább hallható.

Galícia -7. rész

 

Kemény volt. Hajnalban pedig felfújtam még egyszer, de az is leeresztet. Végül a földön fekve aludtam végig a maradék órákat. Nincs egyéb panaszom, hiszen tetõ volt a fejem felett, és enni-inni is kaptam. Apu reggel kelt, átadta a fekvõ helyét, hogy érezzek valami puhábbat is a hátam alatt.

Reggeli tálalás a tegnapi maradékból készült. Mire kiértem a nappaliból már az ifjú pár is ott csipegetett az asztalnál. A fülem még a tegnapi -vagy inkább a hajnali- zenétõl csengett.

Róla érintõlegesen sem esett szó. Rosszban vannak. Kinek ez nem tetszik, kinek az. Egymást fúrják.

Délelõtt látogatni mentünk hozzá. Egyszerû az utcát megtalálni, de az épületet már koránt sem. Egy hátsó bejáratnál álló fiatal hölgy és egy portás kinézetû ember segített. Szokványosan nehezen nyíló ajtó, kopott festék a kötelezõ csempe felett, sok cipõtalpat látott padló. Kiírva sehová sincs, hogy merre haladjunk tovább, a portás is félreérthetõen magyarázott. De megtaláltuk a kijáratot. Verõfényes égbolt és a madarak önfeledt csivitelése hallatszott az udvarról. Az elõbbi rövid alagút után felüdülésként hatott a kinti látvány.

A régi épülettel szemben egy új szárnyat húztak fel pár éve. Az átható fertõtlenítõ szag az egész épületben érezhetõ. A reggeli orvosi körmenetnek már vége, a takarítónõ tüsténkedik éppen. Mindenkihez van egy-két kedves mondata. Talán õ az egyedüli, aki nem egy elromlott testnek nézi az ottlevõket, hanem érzelmekkel teli, sokmindent megélt, szenvedõ lelkeknek.

Meg is szólítja apu, hogy jó fele járunk-e. A szobaszám hibásan lett megadva, de anyu rögtön észreveszi Maját, és integet felé.

A takarítónéni pont az a szobát mosta fel, ahová mennénk.

Picit várunk, hogy szikkadjon a linóleum, nehogy a cipõnkkel nyomot hagyjunk a felmosott padlón. Hátradõlök a folyosó falának. Hideg. Maját még nem látom, de ahogy mondták 40 kiló. Késõn vették észre, hogy mi a baj. Már áttétes. Nézem, ahogy apu járkál. Szívesebben lenne már bent, nem izgatja, hogy tocsog a szoba alja. Most más a fontos. A gyerekkori pajtása haldoklik.

Már csak csíkokban nedves a padló, apu berobog, mi meg utána. Apu, anyu, Zsu és én.

Maja hátul az ablaknál van, az ágyon oldalt fekve, arca az ajtó felé -felénk- néz. Legalább a kék eget és a szélfúvásra ritmikusan imbolygó fákat láthatná, ha megfordítanák.

Óvónéni volt, nyúlánk, karcsú, sötét rakoncátlan fürtös és élettel teli. Nem adatott meg, hogy gyermeke legyen, így hát az odajáró ovisok lettek az övéi.

Kórházi fehérség, betegség fakóság, színtelenség. Ezekbõl csak a hatalmas, meleg, mogyoróbarna szempár világít ki.

Lehajlok hozzá, hogy puszit adjak. A  jobb keze átkarolja a nyakamat, a bal keze a vállamat és magához húz. Puszit adok a meleg pauszt papír vékony bõrére. Õ csak szorít. Mintha az életet próbálná szorítani, el nem engedni.

Szégyen vagy nem, de szégyelltem magam, amiért a tegnapi lakodalom sült-zsír szagát nem mostam ki a hajamból. Megállt a hajamban a szag. Most hogy magához szorít, az én orromat is megcsapja a meleg, állott olaj. Mivel semmi étel nem marad meg Majában, ezért ez a szag is megbolygathatja, elõidézhet egy hányingert.

Iszik. Megkért, hogy a nagy üvegbõl a kicsibe még töltsek át vizet. Rutinból rácsavarom a kupakot, nehogy kifolyjon a víz. Aztán észbe kapok: ezzel az erõtlen, vékony karral szinte lehetetlen a jól rácsavart kupakot letekerni. Hát lazítok rajta, aprón, kétszer a menet mentén visszább tekerem az üveg tetejét.

Anyu próbál beszélgetést kezdeményezni. Átadja Gáborék esküvõi fotóját. „Milyen szépek vagytok...”- Maja átveszi és sóhajtva a szabvány kórházi éjjeliszekrényre helyezi. Most veszem észre, hogy mekkorát kell nyújtózzon, hogy elérje a szekrénye tetejét. Miért nem gyártanak állítható lábmagasságú szerkezeteket? Hasznos lenne, mert így a rászoruló ember legalább a saját holmiját el tudná érni. Ilyenkor minden apró mozdulat hatalmasnak tettnek hat. Ha valakinek fájdalmai vannak, kétszer is meggondolja, hogy ilyen szekrény felé nyúljon-e.

 Maja tudatában van mindennek, hogy mi történik vele.  Kis idõ múlva ez tör elõ belõle:

„Hát annyira rossz ember voltam, Öcsi, hogy így kell bûnhõdjek?” Apu -aki az Öcsi- erre valami olyasmit  tud kisajtolni magából, hogy: el kell fogadni, ami a sorsunk.

Hányingere lett, kérte, hogy menjünk el. Alig öt perce jöttünk be. Az ajtóból visszanézve küldtem felé egy puszit, õ visszaintett.

Kifelé már tudtuk a járást. A madarak még mindig beszélgettek.

A kocsinkhoz érve apu az antennáról leszedte a lagziból visszamaradt fehér szalagot. Én pedig fényképeztem a barázdázott eget, azt, amit õ nem láthat.

Ez volt az utolsó alkalom, hogy láttuk õt. Másnap elcsúszott a fürdõszobában és ezután nem kelt fel többett. A vége felé már félrebeszélt.

Ma hajnalban álmodtam többek közt a halálról, gyógyíthatatlan betegségrõl, rokonokról.

Maja ma hajnalban ment el.

 

Ez pedig éppen a pihenés ideje a lakásfelújítás közben. Hugi délcegen, a fiatalság hevületével szemez a kamerával. Az Eperfesztiválos pólóba bújt tikadt csodáló, én lennék. :Ð

Mindez a konyhában történt. Ahol megörökített öcsi bennünket, most hûtõ duruzsol. :)

Ha már macska: ezt a képet márciusban készítettem öcsémék lakásának erkélyérõl. :D

Josh blogjából

 

Õk küzdenek minden áldott nap. Ha esik, ha fúj, ha hull. Kitartanak, mert nagyszerû, kiváló, megismételhetetlen lények. És igenis magyarok!

A honi csapatsport egyik legnépszerûbbjei a vízilabdások. Lányok és fiúk egyaránt hatalmasat teljesítenek, de az õket körülvevõ hátteret se felejtsem el; a családot, a gyúrókat, az orvosokat, és a sokat szidott-utált-kedvelt-különc edzõiket.

A Lányok tegnap a negyedik helyen zárták a pekingi játékokat.

Ez egy nyers mondat, a lényeget nem takarja. A bírókat divat szidni, mert a bíró kezében van a meccs, õ dönt vesztes és gyõztes sorsáról. A nagyobbik baj, hogyha igazán beleélik magukat ebbe a kapott szerepbe. Orosz-horvát bírópárt kaptak a lányok. Ki tudja miért, de az orosz nem csípte a mieinket. Büntette õket, ahogy tudta. Ettõl még lehet (sõt, pont ekkor kell) azt játszani, amit tudnak.

Döntetlenre hozták a mérkõzést, majd a hosszabbítást is - a bírói nyomásnak ellenállva.

A büntetõ lövések...mi egyel többet hibáztunk mint az ellen.

Negyedik helyezettek lettek, nem ezért jöttek õk sem.

Gábor csak azokat az embereket hozta el magával, akik CSAPATot tudnak alkotni. Nem mindegyik játékos világklasszis, de csapatember.

 *   *   *   *

A Fiúk meg...õrület, ahogy a mennybõl a pokolig tudnak taszítani! Iszonyat meccs volt a döntõbe jutásért.

Errõl az összecsapásról a barceloniai világbajnokság jutott az eszembe, akkor a görögök ellen csatáztak ilyent. Direkt jól jött akkor a negyedek közti szünet, mert rohantam a wc-re - hányingerem volt.

Legutóbbi világbajnokságon a helyszínen küzdöttem le a gombócokat a torkomon. Mezei meg higgadtan kérdezte a meccs után, hogy miért is vagyok ilyen fehér.

Bár ez a higgadtság most Danira nem volt jellemzõ, úgy, ahogy azokra az emberekre sem, aki végigkísérték a mérkõzést. Ki rádión, ki a televízión.

 ÕK:

Benedek Tibi: az erõ, a fanatizmus.

Gergely Pista: egy szuggesztív fal. Karokkal.

Kása: él, és élni fog. :) Végig hasznosan játszott, de a labdával az utolsó 3 percben mutatta meg magát. De akkor nagyon.

Kiss Gergõ: akiben mindig van hit és erõ. Aki kirángatja a csapatot az állóvízbõl.

Biros Peti: mutogat, blokkol, mutogat, lõ, mutogat...

Madaras Norbi: alig volt látható eddig, de megmutatta, hogy a bal kéz, oda ér, és lõ, ha köll.

Molnár Papesz: gyönyörûen játszott eddig, hasznos volt, és kiemelkedõ! Most tetszett talán másodszor (vagy harmadszor) a játéka, az eddigi pályafutása alatt.

Varga Dumi: a picike. :) Zsivány. Ismét lõtt egy szemtelen gólt.

Varga Dani:  rosszkezû ecsetmester. :) De milyen jó!

Vasárnap 9:40-tõl Döntõt játszik a csapat USA ellen (a szerbeket verték meg).

  Kozmann Gyuri és Kiss Tamás: C2 1000m

Embertelen küzdelem, amit végigcsináltak! Koló után… vagy inkább Kolóval. Mert hogy Õ ott volt a fiúkban. Õ irányított, segített nekik.

Somos Ákos meg bõg. Közvetít, beleéli magát, velük küzd, húz, kienged, repül és bõg, mint egy gyerek.

A magyar olimpiai csapat a faluban, értük ordít a tévé elõtt.

Pár éve elég sokat olvastam Márait. Szeretem a gondolatait.

Ezt legutóbb Katánál találtam :

"Tudod, egy napon megértettem, hogy senki nem segíthet. Az ember szeretetre vágyik... de senki nem segít, soha. Mikor ezt megérti az ember, erõs lesz és magányos."

Ezt érzem most én is. Itthon senki sincs, aki megértene, vagy szeretne, úgy hogy jól esne, hogy érezném. Elbeszélnek/lünk egymás mellett. Bántjuk, marjuk egymást a szavakkal.

Nem tudom, hogy hol lehet a hiba, merre keressem. Anyu egykeségében, mert mindenért megsértõdik, egyedül képtelen cselekedni. Vagy apu zsarnokságában, erõszakosságában. Neki nem lehet megfelelni. Soha nem tudtam megfelelni.

Maradok magamnak. Társtalanul. Egyedül. Szeretettlenül.

                       

azaz igazság, hogy ezt levélben írtam meg. Kaptam is érte egy dícséretet.

Mivel minden szava valós, és élménybeszámolónak írtam, némi cenzúra után, át is tettem erre az oldalra. Olvasásnak vagy okulásnak, kinek hogy - döntse el maga...

A múlt heti úti célunk a Káli-medencébe vezetett volna. Gondoltunk (Zsu, Zita barátosném és jómagam), hogy Fonyódról áthajózunk mondjuk Zánkáig, és onnan már gyalog, akár rajta is lehetünk az egyik turista úton.

A helyszín: Fonyód, kikötõ.

Az idõpont: csütörtök, reggel 9 óra

A jegypénztáros: 50-60 év körüli hölgy, rózsaszín csillámlós rúzzsal keretezett szájjal

A díszlet: rácsozott pénztáros ablak, amit körbevesznek egy prospektus 3 nyelve fordított változataival telerakott mûanyag, rácsozott dobozok. Véletlenül találtam magyart is.

Ezeken jól láthatóan felrajzolva a Lake Balaton, és a rajtuk levõ településeket összekötõ szaggatott hajózási útvonalak.

Mi azt gondoltuk, hogy ezeken az útvonalakon elhajózva odaérünk Zánkáig. Hát nem! Ébresztõ, Magyarországon vagyunk!

Csak kizárólag Szántód-Tihany; Fonyód-Badacsony; Badacsony-Keszthely járatok mûködnek.

A vitorlásoknak lehet, hogy vidám dolog, ha meg van rajzolva a kikötõk helyei, de miért riaszt bárkit is vissza az, hogy készítsen egy használható Balaton térképet, amit vízen ringani vágyó, idióta magyarok tudnának használni, vagy tájékozódni.

Jah, a slusszpoén az volt, amikor Zsu felfedezte az indulási és érkezési idõpontokat az ÖSSZES nem létezõ kikötõbõl.

A rúzsos néni, csak tárta szét a két kezét, hogy ez van, sorry.

De nagy szerencsénkre csütörtöki nap volt, így közvetlen hajó indult Fonyódról Keszthelyre (más napokon nem indul). Arra váltottunk jegyet. Badacsonyba még áthajóztunk, és onnan nyíl egyenesen Keszthelyig meg se álltunk! Húúú, nagyondenagyonjóóó volt!   A hajón ülve, a vizet nézve azt hiszem, volt egy boldog pillanatom...

A Káli-medence még várat magára, remélem nem sokáig...vagy kitudja...

 

A Kisvasútat is kipróbáltuk! 

Balatonfenyvesrõl indul és Somogyszentpál a végállomása. Mindez 40 perc. Régebben lement Csisztapusztáig, a gyógyvízhez, de menszüntették azt az utat. Aki pedig gyógyvízben óhajt lubickolni, az Fonyódról juthat el odáig...földes úton...Hajrá Magyarország! 2008!

Somogyszentpálon töltöttem életem leghosszabb két óráját.

A település egy kis falu, amit a vasúti sínek szelnek ketté. Meglehetõsen ritka példány lehet az arra járó bámészkodó, mert az az 5 ember, aki épp akkor kószált az utcán, mind ránk köszöntek.

Tele van eladásra váró házakkal, szenilis idõsekkel és a mellõzöttek népcsoportjából való emberekkel a falu. Néhány ház elõtt osztrák autó állt. A templom berácsozva, és a belsõ ajtó hûvösébõl a legyek simán letámadtak. Barátságos gesztus volt tõlük.

Állítólag ott is van valamilyen gyógyvizes medence, egy próbát tettünk, hogy elindultunk feléje. De térképrõl leolvasva vagy 4 km-es volt az az utca, amelyik a vízhez vezetett volna, így vissza gyalogoltunk a vasúthoz.

Mondanom se kell, hogy végig tûzött a nap, zéró árnyék.

Élmény volt, húzhatok egy X-et a térképre, hogy megjártam.

 

Minden nap Zsu mérte a lépésszámlálóval, hogy mennyi km-rt nyomtunk le. Az átlag 10-13 km közt volt. Kellemesen kipurcantunk minden alkalommal.

 

A Balaton nem volt éppen csúcsformában, mivel milliárd szúnyog levetett bábjai ott lebegtek a vízfelszínen. Kissé gusztustalan látvány fogadott, ha belemerültem a vízbe.

Még vissza kell menjek oda, amikor már minden állat kibújt a bõrkéjébõl.

Úgy két hete: Megmásztuk/-tam!

Azt hittük még Vácott, hogy elver az esõ, leszakad az ég, és a föld is megnyílik alattunk, mivel olyan idõt jósoltak aznapra a netes meterológusok.

Nagymarosra érve már szebb volt az idõ, a nap is kikacsintgatott a felhõk mögül, csak a levegõ volt nehéz, fülledt.

A vonatról leszállva rögvest elindultunk az elsõ utcán, a dombnak felfelé. Mire az utca végére értünk, már egészen kimelegedtünk, pedig az erdõ csak ezután következett. Kemény 40 percnyi túra (a meredeken felfelé) után ráleltünk egy kidöntött hatalmas fára.

Azon végre megpihentünk, csipegettünk néhány falatot. Zsut közben az ihlet megszállta és Nóri ötletén felbuzdulva vadul állítgatott bennünket különbözõ pozicióba, hogy lefényképezhessen.

Elindultunk. 30 perc után a kék túrista jelzés megszûnt, visszafele irányt mutatott, és távolban pedig lefelé. De mi felelé szerettünk volna, a csúcsig törni. A jelzés mögött egy kitaposott ösvény húzódott felfelé.

Zsu megindult arra, mi követtük. Szép kis hegyi etapot vágtunk le, egy idõ után én mentem elõl, de amikor megláttam a kerítéssel körbeállított szakadékot, mondtam, hogy ennyi, nincs tovább. Valóban, az ösvény nem vezetett tovább.

Ez a röpke 30 percnyi kitérõ kifullasztott. Hihetetlen fülledt levegõ volt a bokrok, fák alatt. Elindultunk a kék jelzést követve lefelé.

Útközben találkoztunk néhány házaspárral (gyerekekkel vagy anélkül), akik nagy vidáman baktattak. Szívélyesen üdvözöltek minket, mi is õket. :)

Ott, ahol a falombok kevésbé záródtak, megpillanthattuk, hogy merre is járunk. Messze alattunk kanyagott a Duna, velünk szemben egy hatalmas hotel-féle virított ki a zöld rengetegbõl. Hátborzongató látvány, hogy az ember ennyire el tudja csúfítani azt, amit a természet megteremtett…

Szent Mihály-nyeregre sikerült eljutnunk. :)

A jelzés szerint csak 4 perc az út a Szentmihály-hegyre, hát mentünk. 10 perc volt, és semmi jelzés nincs ott, hogy tényleg jó helyen járunk-e. De az út másfelé már nem vezetett. Kissé csalódva ügettünk lefelé a hegyrõl, és az újjabb kihívás elõtt megpihentünk.

A tábla szerint a Hegyes-tetõ eléréséhez 10 perc elegendõ, gyakorlatilag nekünk 20 kellett. Megérte. Ha valahonnan gyönyörû a kilátás Visegrádra és az egész Dunakanyarra, akkor onnan igen.

Az ott látható épület neve: JULIANUS BARÁT TORONY

Ráírva ez olvasható: Építették megalakulásuk negyedszázados emlékére a Magyar Túrista Szövetség támogatásával. Encián Túristák 1914-1939

Hosszabb pienõ után elindultunk Nagymaros irányába.

 

In this weekend will be Mother's Day! Don't forget her!

This is my picture, what I made to my mother.  Boldog anyáknapját!

Néhány szemelvény a MOB honlapjáról.

A szélsõséges idõjárás óvatosságra inti a Görög Olimpiai Bizottságot, s a világméretû olimpiai fáklyafutás szervezõit. Miután a fõpróbák alkalmával csak harmadszorra sikerült fellobbantani a lángot és hétfõre is lassú felhõsödést, változékony idõt, esõt jósolnak, ezért a hagyományos ceremónia idõpontját egy órával elõbbre hozták.
Magyar idõ szerint 10 órakor a nap sugarait parabola tükrök segítségével összegyûjtve lobban majd fel a láng a fáklyában Olympiában, az ókori játékok színhelyén.
Kedvezõtlen idõ esetén a régészeti múzeumban kerül sor a ceremóniára.
A fáklyafutás elsõ futója Alexandros Nikolaidis az athéni olimpiai ezüstérmes taekwondosa készen áll a megtisztelõ feladatra. A fáklya öt nap alatt 605 kilométeres útvonalon halad és 1528 futó adja majd kézrõl-kézre az athéni Panathinaiko stadionig, ahol a pekingi olimpia szervezõi ünnepélyes külsõségek között veszik át.

Egy másik cikk:

Húsvéthétfõn, magyar idõ szerint 10 órakor kezdõdött meg a 2008-as nyári olimpia játékok fáklya gyújtási ceremóniája Olympiában.
Az ókori Olympia stadionjának domboldalát görög és kínai zászlókat lobogtató turísták foglalták el.
Az idõjárás is kedvezett az ünnepnek, mert ugyan a szél fújdogált, de a ceremónia fontos kelléke a nap már erõsen sugárzott.
Az ünnepség az eseményre gyalog érkezõ Karolosz Papuliasz, görög köztársasági elnök jelenlétében kezdõdött meg.  A himnuszok hangjai mellett kúsztak fel az árbocra az olimpiai, a kínai és a görög százlók az ókori stadionban.
Ezután Georgios Adionos, Olympia polgármester, Jacques Rogge, a NOB elnöke, Minos Kyriakou, a Görög Olimpiai Bizottság elnöke, s Liu Qu, a BOCOG elnöke köszöntõ szavai következtek.
Qi beszédét, pár pillanatra egy Tibet szabadságáért tüntetõ férfi zavarta meg, de a helyi rendõrség hamar úrrá lett a helyzeten.
Az ünnepélyes aktusok Hera templomában folytatódtak, ahol a tüzet ünnepélyes elõadás keretében Maria Nafpliotu görög színésznõ gyújtotta meg egy parabolatükör segítségével 10:45-kor.

A lángot az ókori stadionban egy olajág kiséretében vette át a fáklyafutó váltó elsõ embere a 2004-ben Athénban tekvondóban ezüstérmes Alekszandrosz Nikolaidisz. A görös sportember egy rövid ideig a Coubertin emlékmûnél megállva, folytatta az útját.

A fáklya hét nap alatt 1528 kilométert tesz meg az ókori játékok földjén, majd március 30-án veszi át Athénban a pekingi olimpia szervezõbizottságának (BOCOG) képviselõje.
A lángot másnap fogadják a kínai fõvárosban, ahonnan Kazahsztánba kerül. A bõ európai körút április 2-án Almatiban kezdõdik, aztán érinti Isztambult (április 4.), Szentpétervárt (április 5.), Londont (április 6.) és Párizst (április 7.).
A játékok szimbólumát a tervek szerint májusban viszik fel a világ legmagasabb, 8848 méteres csúcsára, a Mount Everestre - a pontos dátumot az idõjárási viszonyokhoz igazítják -, majd a fáklya július 20-án érkezik Lhászába, Tibet fõvárosába.
Május 3-án ér kínai területre, ahol 96 nap alatt 40 ezer kilométert tesz meg. A láng 130 napos, öt kontinensen áthaladó útja során, 137 ezer kilométer után érkezik meg a végállomásra, a pekingi Nemzeti Stadionba.
A 25 centiméter magas fáklyát úgy tervezték, hogy óránkénti 117 kilométer/óra erejû széllökéseknek és 50 milliméternyi esõnek is ellenálljon. Hagyományos "üzemanyaga" propán-bután gázkeverékbõl áll, amely káros anyagoktól mentes, és fényes sárga lángot biztosít.
A fáklyafutó váltóban az út során csaknem 22 ezer lángvivõ jut majd szerephez.

Boldog Húsvétot!